Klasszikusan a gyermekágyi időszakot 6 hétre értik, ami az én értelmezésemben egy minimum pihenési idő lenne, melyre a testünknek és lelkünknek egyaránt nagyon szüksége van. Nekem ezt a regenerálódási időt így harmadjára(!) sikerült biztosítanom önmagamnak, minimális belső vívódások árán. Sikerült 21.századi pörgős, kritikus elmémet annyira lenyugtatni, hogy képes legyek elfogadni a segítséget édesanyámtól, anyósoméktól, férjemtől és a barátainktól, úgy ahogyan azt ők tudják megadni. Valamint, ami nagyon fontos: képes legyek minden szégyenérzet ellenére a valós szükségleteim mentén eltölteni ezt a pár hetet, kommunikálni szavaimmal és tetteimmel is ezeket. Értsd: ha fáradt vagyok és csendre vágyom, egyszerűen elvonulok a kisbabámmal, és meghagyom az épp jelen lévőknek hogy a legjobb képességeik szerint oldják meg a helyzetet, amit hátra hagyok (veszekedő két nagyobb gyerekem, kupi, főzés stb..)

Ami miatt képessé váltam erre, azt a második(!) gyermekágyi időszakom könnyei, szenvedéssel teli helyzetei által mélyen belém épült élmények tették lehetővé. Egyszerűen van, amit nem lehet megtanulni jótanácsokból és szakkönyvekből, kellenek hozzá a valós élmények, még akkor is, ha azok éppen szenvedéssel teliek. De ezekre, csak visszanézve tudunk így tekinteni. Mert akkor és ott annyira fájnak, hogy lehetetlen “pozitívan” szemlélni. Tudnám még folytatni, de időm sincs több, és lehet már ez sem fér ki instára. Ölellek Téged, aki olvasod ezeket a sorokat, és átérzed 🩷